mert te feltétel nélkül, ahogy már soha többé senki nem, rajtad kívül már mindenki akar tőlem valamit, te rám nézel és engem látsz, de ők már nem, hát nem érted, azt mondom sírni tudnék, de ez nem igaz, mert már sírok, soha többé senki nem néz rám úgy, többé nem lehetek ártatlan, már valakinek lennem kell, már kellek valakinek, simítanak, végig a combomon, a markukba gyűrnek, és a tarkóm, ó az én ártatlan tarkóm, amit te tartottál, amikor balatonon hánytam a romlott gyümölcslevestől, ők ugyanúgy tartják, de a faszuk fölé, mély levegő, mint amikor alábuksz, ragacsos az élet, nehéz, jaj, de nehéz, csak még egyszer vinnél a karjaid között, de már nem, már más karok között keresem ugyanazt a biztonságot, a menedéket, milyen gyenge vagyok most, ha látnál biztos szégyellnél, megittam már egy üveg bort, eltékozollak, az örökségemet, mindent ami te vagy bennem, olyan könnyelműen, flegmán, a vérem a véred, az életemet, amire te úgy vigyáztál, teszem magam tönkre, neked meg nézned kell, bocsáss meg, tényleg, csak ezt tudom ismételgetni, legyek megint ötéves és olvass andersent, este van, hol késel, egyedül vagyok, nagyon, nincs, aki csitítsa ezt a magányt, le tudom nyalni a sós könnyeket az arcomról, ehhez mit szólsz, olyan kicsit mint amikor az orrunk hegyét akartuk megérinteni a nyelvünkkel, de persze egyikünknek sem sikerült, genetika azt mondtad, de akkor én azt a szót még nem értettem, úgyhogy végül csak felkaptál úgy mentünk hátra a fészerhez, megnézni, szorult-e egér a csapdába, és közben mondtad, hogy mert a lányod vagyok, amit te nem tudsz, azt én se.

paternoster

és apák, ti tanítsátok meg lányaitokat a puha mozdulatokra, a kérlelhetetlen lágyságra, és tanítsátok meg őket a könnyedségre, legyetek ti az erős vár, a meginghatatlan bizonyosság, a borosták mögött húzódó karcos szeretet, tanítsátok meg apró copfos lányaitokat  a hallgatásra, a mozdulatok jelentőségére, emeljétek őket a víz fölé, mindenki feje fölé, hogy megtanuljunk magasból alábukni, megtanuljunk bízni az erős karokban és széles vállakban, olvassatok messzi tájakról,közben sandítva nézve minket, ahogy a vágy, a távolság lassan beköltözik a tekintetünkbe, tanítsatok meg minket a vesztésre és a győzelemre is, tanítsatok, apák tanítsatok meg minket mindenre, a girbe-gurba első sorainkat évtizedekig őrizzétek szégyellősen a munkahelyi asztalotok fiókjában és apák, ne hazudjatok nekünk, jaj azt soha de engedjétek az életet közel jönni, hagyjatok futni, de ha kell, rántsatok vissza, még épp jókor, mint te engem görögországban az autó elől, és maradhassunk mindig a lányaitok, legyen hova visszafutni, a szégyentől lángoló arcainkat had rejtsük el a mellkasotokba, némán nézzétek mégis, ahogy az élet betör minket, engedjétek, hogy méltók legyünk hozzátok, hogy leszámolhassunk az összes kényelmes illúziónkkal, hogy megérthessük még épp időben, ne késsünk el vele, hogy a ti lágy farkatok, amit fürdés közben láttunk, az az egyetlen ártatlan dolog a világon

és apák, törődjetek bele, hogy nektek nincs több, ez a másfél évtized, addig istenek lehettek, csak a szemetek sarkából nézzétek a hazacipelt fiúkat, a darabos kamaszmozdulatainkat, hiába hogy nem ezt tanítottátok nekünk, sirassátok meg helyettünk is azt, akik voltunk, az elveszett gyerekkort, mert ti hamarabb megérzitek a közénk sűrűsödő távolságot, nektek fáj előbb

mert apa ki emel ki emel, ringat engemet

már rég nem te, már idegen ölek ringatnak

mert ti már nem, a ti időtök lejárt, ti rejtőzködve éltek már csak tovább, egy-egy mozdulatban, ahogy a ti szavaitokat használjuk, néztek minket, ahogy a vasárnapi ebédre csak éppen beesünk másnaposan kócosan, pattogzó körömlakkal és kanalazzuk a paradicsomlevest, lenyeljük a szavakat, kuszán, nem rakjuk ki a betűtésztából a tányér szélére, hogy apa szeretlek, nem rajzolunk már nektek soha többet szárnyas kék krokodilokat és a nílus expedicíó részletes terveibe se avatunk be titeket, semmibe nem avatunk be titeket, tudom, hogy nehéz, már tudom, nem kérem, hogy bocsásd meg, mert már régen megtetted,  de tudod mi hiányzik a legjobban, a zajok, azok, ahogy este már az ágyban feküdtem kicsiként és hallottam, ahogy te még fogat mostál, pisiltél vagy ha rendeltél, akkor az utolsó beteggel még beszélgettél és szaggatottan felnevettél, a biztonság, hogy ott vagy valahol a közelemben, a lágy neszezések körbefonnak,  a lányod vagyok, ülök az asztalnál és nézd, még mindig nevetek a vicceiden, a százszor hallottakon, meg a történeteken, hogy hogyan koccantak össze a felesüvegek a tanári asztalban és hogyan rúgtak ki majdnem érettségi előtt, világnézeti okokból, apa, te már apa voltál az én koromban, nem tudlak nem apaként látni és kit legközelebb szeretnék magamhoz mindörökké, kerül a legtávolabb, el fogsz hagyni ahogy én elhagytalak, megcsalsz, ahogy én megcsaltam az emlékedet minden más férfival akiknek azt hazudtam ők a minden,  de nem, te is azt hazudtad nekem, hogy te vagy a minden, de ez a két minden üti egymást, apa mégis megtanítottál csalni és hazudni, mégis apa, mégis és mindörökké én a lányod maradok.

Hétfőn fél 4kor mindenki alszik, jó esetben meg másfél, két óra van az ébredésig, langymeleg álom, elernyedt test, hogy vágyom az öntudatlanságra, de nem megy, pedig ma nem is ittam, meg tegnap se nagyon volt kedvem, ott is hagytam az üveg bort a picsába, de bezzeg írni, azt kell, olyan jó vagyok a vágyak eltemetésében, adni mindig tudok, kikanyarítani magamból egy darabot és megválni tőle, az könnyű, jaj, sokkal mint azt mondani emelt fővel és hamvasszőkén, hogy gyere,gyere be, ezért fogtok végül meggyűlölni, tudom, volt már ilyen és lesz is, de nem, most nem gondolok a testedre, az ujjaim alatt a feszülésre, nyugodt lehetne az éjjel, de vannak más vágyak, mire használom a számat éjjelente, most akkor maradnak a szavak, de minden sor béna mert mindegyikben csak a hiány van benne, persze mit is várok, bennem sincs más, csak tétovázó mozdulat csak úgy a lágyság kedvéért meg a sorok a félbehagyott mondatok hogy fèl négy van és sötét az éj míg vörösen megy le a nap egy több ezer éves folyammeder fölött valahol innen messze.

néha már olyan vagyok, mint saját nagyanyám, rám kell szólni, hogy ezt már meséltem, na de hátha nem. szóval amikor elindult ámerikába, kérdezte, hogy mit hozzon, szerencsére nálam már nem működnek azok a beidegződések, mint a nálam eggyel idősebb korosztálynál, hogy itt a lehetőség, valaki végre eljut a vasfüggönyön túlra, az ígéret földjére, ahol minden földi jó megtalálható, és részletes listával kell akkor útjára bocsájtani, amin a farmertől kezdve a nájlonharisnyán át a gorenje hűtőig minden van, szóval én már nem így működöm, bár tegnap azért kicsit könnybe lábadt a szemem, amikor a hatalmas  zacskó kettle csipszet meglengette a skypeolás közben az orrom előtt, ami ugyan kapható itthon, de kábé húsz darab  van benne és csillagászati áron mérik, na mindegy nem erről akartam, hanem hogy szóval mit hozzon, és én akkor azt mondtam, hogy egy követ a csendes óceán partjáról meg egyet a grand canyonból, erre meg rámszóltak, hogy az élet nem kibaszott szépség és a szörnyeteg, pedig én tényleg gyűjtöm a köveket, engem végtelenül boldoggá tesz, hogy a táskám aljában ott van egy maréknyi kavics, igazából a fél világ, a forum romanum, párizs, giardini di boboli, a hargita, london, kazimierz,a földközi tenger meg montserrat, a visztula meg még mit tudom én mi.