szóval midig ott kell hagyni titeket, egyszer el kell hagyni, ott, az ajtóban, álló farokkal, akkor tovább emlékeztek ránk, a ringó csípőnkre, vagy csak elképzelitek, hogy ringott, a vágy tovább tart mint a lagymatag hála, ezért kell jókor elhagyni, az elhagyás művészete, hogy ott maradjak amikor elhagylak,igazat mondjak mikor hazudok, az én jogom szétosztani mindenemet, nyomokat hagyni a testeken,

és ti is az enyémen, mert vannak a nem lemoshatók, az emlékek, de a markomban  is még estig megmarad az illatod, a hajlataimban tovább él az éjszaka de aztán jön a felejtés

és te elhagysz, több ezer kilométert zsúfolsz be közénk,

és én szenvedek, hányingerem van azt hiszem, üres a város, csapongok a falak között, üresek a tűzfalak, megy le a nap, az erkélyről nézem, pestre is hogyan borul rá az árnyék, ezt te mutattad meg nekem évekkel ezelőtt, hogy hogyan él és lélegzik ez a város ebben a nemtelen alkonyati órában ami sehova nem tartozik, se nem nappal se nem éjszaka ezért vagyunk benne ilyen otthonosak

üvöltenék, de nem merek

téged képzellek mindenkibe, minden ölelésbe, mindenkit csak annyira szeretek, amennyiben rád emlékeztet

nem beszélünk. nem tudok és nem tudsz. forgatjuk csak a szavakat, tegnap is rémálmom volt, az összes fogam kihullott és azokat morzsoltam el a szájpadlásomon, lágyan olvadtak, szerelem volt bennem, édes cukorillat és magány, nem beszélünk. nem tudok. nem tudsz. szavakat kimondani. és nem unjuk meg a hallgatást. maradnak a mozdulatok, a lassú lélegzés, a  kiszámított félrenézés és elfordulás, a tört fények és sértődött edénycsörömpölések. hosszú az éjszaka, az üres testek egymás mellett, idegen illatok, számodra én halott vagyok, lezárt katedrális, bennem idegen isteneket imádnak, egyedül vagyunk a sötétben, nem akarlak érezni se, rád gondolni se, holnap majd minden jobb lesz, holnapra majd mindent elfelejtünk. ígéred. én meg el akarom hinni.

nem biztos, hogy tudok rólad, hogy megtalálom a helyes szavakat,vagy hogy tényleg rólad fog, nem tudom, semmit nem tudok , napok óta egyre nehezebben veszem a levegőt, sűrűsödik a magány körülöttem, egyre rövidülnek a napok, a nyár az utolsókat rúgja, például ma reggel már vacogva álltam a kálvinon, de hát ez a nyárvég most erről szól, a távolságról, napok óta kétszázforintos pizzákat eszem, most jó, most finom, meg akarok undorodni valamitől, hogy kicsit más legyek, le akarlak vetkőzni, hogy ne érezzelek ott minden mozdulatomban, hogy kicsit könnyebb legyen, persze meddő minden próbálkozásom, de állni a lakás közepén, az igazán rémisztő volt

de most minden félelemem túl vibráló, nincsen csitító mozdulat, inkább türelmesen kivárom, azt képzelem egy gödör mélyén kucorgok, bombatölcsér, kétszer ugyanoda nem eshet, itt biztonságba vagyok, rögtön vége, ezeknek az idegen zajoknak és érintéseknek, rögtön reggel, rögtön vége, elmúlik, azt ígérted. de persze férfiak minidig mindent ígértek, én ezeket megőrzöm, a lágy simításaitokat is vele, ahogy néztek rám, nem értem ezt a tekintetet, most nem vagyok jó, fordítsátok el rólam, hogy bennem is megmaradhasson a vágy

Anonymous asked:

Sosem értettem, miért posztol valaki egész nap wannabe múltszázadi kúltúrgiccset, de ha tényleg Depressziót meg Junkiest hallgattál régen, akkor egy érthető a kompenzációvágy is, meg az is, miért nem alakult ki benned az egészséges önreflexió. De kérlek nyugtasd meg a szüleid, egy új Fábián Janka akár lehet belőled... Mondanám, ha geci lennék, de nem vagyok, szóval sok boldogságot, meg minden, legyél boldog.

image

Hú, tök régóta szerettem volna már használni Viviant, szóval köszi  anon. Amúgy rágugliztam Fábián Jankára, és csodálatos, mintha egy új Cilike sorozat lenne születőben, szóval a jövő nagymamái már ezzel is terrorizálhatják kisunokáikat a nyári szünetek alatt. De sajnálatos módon a stílusunk elég messze áll egymástól, ami persze nem baj, mert ha hozzá hasonlítasz akkor remélem valójában engem nem olvasol és Jankát igen. Ja és a Junkies, hát igazából itt derült ki, hogy tényleg nem olvasol, mert akkor nem a kompenzációs problémáimról írnál, mert csomót meséltem már róla, hogy a lázadó korszakomban a némi túlzással másfél évtizednyi operába meg koncertrejárás meg vasárnaponként Bachra Zsolnayból ezüst családi monogramos kanállal szürcsölt tárkonyos vadraguleveses évek után hát kellett valami eléggé különböző, szóval ez az én pitiáner lázadásom volt.

amikor az iróniát hírből sem ismerő, végtelenül prűd, ám cserébe negédesen kedves távoli ismerősöm smalltalkra kényszerít a peronon, és megjegyzi milyen kisimult vagyok, bár azért a szem alatti karikám elég rondák és milyen kis vidáman meg színesen öltöztem fel már így hétfőn is, akkor végignézve a fekete conversen, a fekete farmeren, szürke kapucnis pulcsin és szintén fekete bőrkabáton csak annyit szerettem volna mondani, hogy neked is a kurva anyád, de végül csak azt mondtam, hogy az egyetlen vidám és színes dolog rajtam az jelenleg a mikiegér a bugyimon, erre elvörösödött és elköszönt. hát nem tudom, helló hétfő, mindenesetre most megyek és megeszek egy fél üveg nutellát.

kamaszposzt

szóval áll a bál, az a bál, ami elől azt hiszem tudat alatt már hetek óta menekülök, azért nem voltam túl sokat itthon, de most palacsintasütés közben anyám felhozta a témát apám meg becsatlakozott, kicsit még szívesen elodáztam volna a dolgot, amikor épp nemtudom, nem tombolnak bennem a hormonok vagy mi, és kicsit jobban viselem a dolgot, a semminemleszbelőled, mitkezdeszazéleteddel, mostbaszodel, linkvagy köröket, de hát így maradt a jól bevált módszer, zokogva felrohantam a szobámba, bár már nem junkiesra meg depresszióra fetrengek a padlón magamat sajnálva de legalább pont olyan nyomorultul érzem magam mint tizennégy évesen. 

nem állítom, hogy túl sok emlékem van az éjjeli hazaútról, az antikvárium-hatos-blaha vonal teljesen kiesett, valahol az erzsébet hídon eszméltem, amikor nekicsapódott a fejem az  ablaknak, meg volt egy pont, az még valahol az utcán lehetett, hogy egy srác szerintem megpróbált felszedni, de bármit mondott én csak latin memoriterekkel meg szállóigékkel válaszoltam neki, úgyhogy elég hamar feladta, pedig pont kezdtem belelendülni a catilina elleni vádbeszédbe. reggel meg szerencsém volt, jött szindbád és belökött egy kád vízbe, hogy szedjem össze magam és húzzak dolgozni