a kiállítás után kicsit leültem az aulában, aztán ott ragadtam  még jó egy órára és oldalakat teleírtam Toulouse Lautrecről, Párizsról, férfiakról, mozdulatokról és zajokról és színekről, de most nincs nálam a Moleskinem, úgyhogy majd egyszer máskor elmesélem. 

csak egyetlen mondat, ha valaha is választanom kéne, hogy kinek a képein szeretnék élni, akkor ha épp nem azt hiszem,  fra angelico máriái meg szentjei mögött felragyogó olasz tájban vagy cézanne dombjain,akkor hát itt, ebben a párizsi éjszakában.

a szomszéd olasz srác üvöltve bizonygatja a barátnőjének, hogy nem csalta meg, de a csaj valószínűleg sejti azt, amit én tudok, mert volt szerencsém látni meg végig hallgatni, mármint hogy fiúkánk idiótán vihogó lányokat cipelt fel magához rendszeresen és aztán megkúrja őket. de bocsánat az alpáriasságomért, de elég részeg vagyok és kurvára abbahagyhatná már a kiabálást is…

amúgy most így csinálni kéne valamit a hajammal, körbefotózni, háromdében kinyomtatni, márványba faragni, hogy legközelebb tudjak mit vinni a fodrászhoz, hogy na,hajszálpontosan ilyet akarok, mert életemben először mindenféle zselé, vax, hab és kefékkel való bűvészkedés nélkül tökéletes beáll az elképzelt formára. elég csak kiállnom az erkélyre fürdés után és a langy pesti budai szél ripsz ropsz percek alatt beszárítja…